Úgy vélem tartozom némi magyarázattal Önnek, kedves látogató barátom, hogy mi okból adtam ezt az idegen, ám sokak számára ismert kifejezést a tárlatnak.
Erősen igaznak hiszem, hogy mindannyian tükröződünk a bennünket körülvevő világban, miközben a saját lelkünkön érezhetjük megvillanni a környezetünket. Ám a horizontális tükör-káprázat világ csillogásánál van fontosabb. Mindent, ami kézzel fogható, egy érzékszerveinkkel nem tapasztalható tartomány keltett életre, egy vertikális tükröződés, az ige által. A világ csupán azért ragyoghat, mert a Teremtő tükörképe.
„Kezdetben volt az Ige” hirdeti János evangélista, majd így folytatja, „Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága.” /János 1.1/
A teremtett világ hibátlan remekműnek készült. A burjánzó organikus élet az IGAZI emberrel együtt, hibátlan alkotás. Igen, az életünk az isteni erő tükörképe lehet, ha a jól alakítjuk! A lehetőség mindenkinek a kezében van.
Azonban a kép csak akkor tiszta, ha a tükröző felület sima és makulátlan. Amennyiben a tükör felszíne homályos vagy görbe, akkor szükségszerűen életlen, esetleg torz látvány lesz az eredmény. Sőt vannak tükrök melyek (akik) megvakultak és már egy cseppet sem csillan meg bennük a valódi tiszta fény.
A jó hír, hogy a vak, homályos és torz tükör megtisztulhat és kisimulhat, amennyiben maga is úgy akarja. Jómagam is voltam megvakult és torz tükör és csak remélem, hogy mostanra kristályosodott valamit a lényem. Az elmúlt 57 év alatt a tiszta gyermeki felület elszennyeződött és csak nagyon lassan tud megszabadulni a kosztól. A folyamat még tart. Apránként tanultam meg különbséget tenni a jó és a rossz között, elválasztani az igazi értéket a csábító hulladéktól. Ma is keresem a számomra fontos jeleket, melyek mögött megláthatom a „…mozdulatlan mozgatót…” Arisztotelész és a magam istenét. Fürkészem Őt a világban és önnön magamban.
A kézzelfogható valóság territóriumában leginkább a növény- és állatvilágban, a természetben és néhány hiteles emberben látom megcsillanni a tiszta akaratot. A vizek felségterülete, az általuk táplált és hordozott élet, a felületükön tükröződő valóság különösen elbűvölő számomra. Felszínük tükör, mélységük rejtelmes, titkaik a mai napig feltáratlanok és minden földi létezés elképzelhetetlen nélkülük. Hát nem varázslatos közeg? Nekem az.
Pont olyan misztikum ez nekem, mint a szabad szárnyalás és a tágas égbolt. Bár tökéletesen ismerem a repülés fizikáját, a tudományos hátterét, ennek ellenére a térben való korlátlan mozgás dinamikája még mindig megigéz. Nagyapám csopaki házától három percnyi gyaloglásra volt a Balaton. Kisfiúként képes voltam hosszú időn át ülni a víz partján és bámulni a vizet és a felette szárnyaló sirályokat. Ez a látvány egy cseppet sem veszített a mágikus erejéből. Ma sincs ez másképp. „Akit az istenek szeretnek, Örökre meghagyják gyereknek…” írja Heltai Jenő Marianne emlékkönyvébe. Engem ezidáig szerettek az istenek és talán szerencsém lesz a továbbiakban is.
Ám Heltai mást is ír ebben a versében.
„Játék az élet, élet csak a játék
S élet, halál egyformán szép ajándék.”
Az elmúlt esztendőben részesültünk ebből a fájdalmas ajándékból. Édesanyám elvesztése szétszakította az életünket és a szívemmel együtt összetörte a terveinket is. Anyám rengeteget tanított nekem az utolsó együtt töltött esztendőben. Többek között azt, hogy a sorsot méltósággal kell elfogadni. Ő tiszta tükör volt.
Bevallom nem egészen ilyen kiállítást terveztem egy évvel ezelőtt, mikor a megtisztelő lehetőséget megkaptam a Soproni Egyetemtől. Vidám, ragyogóan restaurált csillogó képkeretek jelentek meg a szemem előtt. Vibrálóan gazdag élettel telefestett vásznak, elegáns installáció, elégedettség... Egy elkápráztatóan gazdag tárlat, életem büszkén vállalt produkciója volt az elérhetőnek tűnő cél. Ám a Teremtő másképpen határozott. A döntését kellő alázattal elfogadtam és úgy tártam ki a lelkem Önök előtt ahogyan az lehetséges volt és azt őszintének éreztem. Így is vállalom.
A kiállítás betekintést ad a múltamba és a jelen napjaim valóságába. Továbbá rendhagyó módon bemutatja a számomra megszokott alkotás folyamatát.
A nagyteremtől jobbra található „Térkép” teremben egy időutazásra invitálom Önöket, mivel itt korábbi, számomra fontos munkáimmal találkozhatnak. Heterogén mivoltuk az elmúlt évtizedek alatt lefolyt alkotói szemléletem változásait tükrözi.
A „Nagyteremben” a legfrissebb alkotásaimat tárom Önök elé. A falakon látható festmények az engem ért hatások bennem villanó reflexiói. A gondolat kimerevített pillanatai. Szándékom egyfajta teremtő szintézis. A tükrözött és kristályosított élményekből és tapasztalatokból, szemléleti és gondolati elemekből valami új, egész alkotása. Igyekszem a legtisztábban, a magam képességeihez mérten rögzíteni az élményt, majd az ideát anyagi valósággá lényegítve átnyújtani Önöknek, mert a hiteles festő csak a saját lelkébe márthatja az ecsetjét.
Az előtérben más jellegű, lendületes és impresszív alkotásaimmal találkozhatnak. Amikor egy megkapó látvány, vagy ötlet hatására munkához fogok, többnyire valamely „könnyebb” technikával rögzítem az élményt. Akvarell vagy grafikai eljárások egyikével dolgozom ebben a fázisban. Az elérni kívánt cél érdekében hajlamos vagyok vegyíteni az általam ismert technikákat. Bár ezek az alkotásaim könnyedebbnek tűnnek a nagyobb formátumú olajfestményeimnél, a maguk frissességével és erős lényeglátásával teljes-egész befejezett művek ők is. Szűkszavúak, nem fecsegők, de hiánytalanul megvalósított produktumok.
Erre, ennyire volt erőm és lehetőségem idén. Az elmúlt három hónapban kiáradt belőlem minden, ami addig el volt rekesztve. A víz alól felbukkanó ember első lélegzetvételének érzésével fogtam neki az alkotásnak. Különösen erős szimbolikával töltődött bennem a gyermekkorból eredő vonzalom a madarak légiessége, dimenziókon átívelő szabadsága és a víz éltető ereje iránt. A lelkem felületén megkíséreltem visszatükrözni a tapasztalt világot. Kérem alkotásaimat fogadják megértő szeretettel, mert én őszinte szándékkal alkottam őket. Nem titkolt vágyam szerint az itt látottak egy cseppet fényesítenek az Önök lelkén is…
„…számolni kell azzal, hogy a csodák kellős közepében élünk. Ez az egyetlen reális álláspont.”
Részlet Hamvas Béla: Szilveszter c. regényéből
